Részletek a köteteimből

Részlet a 2008-as Lehettünk volna Istenek című regényemből :

" A döbbent urak alig tudták visszafogni lovaikat a mellettük elzúduló, rikoltozó ördögfattyak miatt, mikor Béla lova hírtelen felágaskodott. A király jó lovas lévén a nyeregben maradt, de már nem tudta megfékezni a megvadult állatot. A ló őrült iramban rohant a folyó felé és félő volt, hogy a királyt elragadja a rohanó víz, ha a ló beleveti magát a habok közé. Ekkor a megdermedt kíséret tagjai közül kirobbant egy lovas és vad vágtában megindult a király után. A folyót övező cserjés előtt érte utol, hirtelen a király lova elé vetődött, megragadva annak hasi szíját, húzatta magát egy darabig, nem törődve a testét tépő kövekkel. Az állat megzavarodott a hasára akaszkodó kolonctól, tétovázva lassított, majd megállt. A király kísérete csak most ért a helyszínre és egyszerre akarták leemelni az erőfeszítéstől még mindig remegő királyt. Ám Béla elhárította a segítő kezeket és a lóról leugorva letérdelt mellé. A ló alatt a vakmerő fiú még csak most tért magához, tagjait óvatosan próbálgatva. Láthatóan több helyen belehasított az éles kő, de ő ezt észre sem vette. Mikor meglátta, hogy Béla a ló hasa alatt őt nézi, lassan felállt, de csak azért, hogy a lovat megkerülve újra térdre ereszkedjen a király előtt. Béla merőn nézte a vérző fiút, majd megszólalt

– Ki vagy fiú?

– Sebes a nevem, királyom – mondta alig hallhatóan.

– Ki az urad? "

Részlet a Bolygó színpadán 2011- ben megjelent novelláskötetemből :

" Aljosa 17 éve minden komolyságával próbált

eleget tenni feladatának. A komisszár elvtárs

maga olvasta fel Nyikolajev debreceni, szovjet

városparancsnok parancsát miszerint az előző éjjel német

gyújtóbomba találatot kapott debreceni Déry múzeum

összes értékét meg kell őrizni Sztálin elvtárs Moszkvai

múzeumai számára.

Aljosa nem tudta mit tenne, ha a fosztogatók betörnének

az őrizetére bízott épületszárnyba. Abban biztos volt,

hogy embert nem ölne. Az egész hadjárat alatt még

egyszer sem sütötte el a puskáját, annál is inkább, mert

Zsuga bátyó T34-es tankján szolgált, mint töltő. Ugratták

is ezért a fiúk eleget, amikor Ukrajnában célba lőttek a

német foglyokra fogadásból, miközben Aljosa csak a

verseit firkálgatta a kitűnő szórakozás helyett. Az 53.

Szovjet hadsereg 57. lövészhadtestének 208-as

rohamlöveg zászlóaljában szolgált. Ez a csapattest most

pihenőn volt hátravonva Debrecen gyönyörű, világos

városába. Azt rebesgették az öregek, hogy valami

félelmetesen nagy csata van készülőben, a közelben azért

pihenteti őket a hadseregtábornok elvtárs. Senki nem

akarta vállalni az őrséget a lebombázott épületben,

amikor rájuk került a sor. Aljosa szívesen vállalta a

feladatot, hiszen addig sem kellett néznie a többiek

idétlen hódító pózát, ahogy a városban járkáltak. Csak az

a fiatal holt német fiú zavarta, aki az egyik sarokban

feküdt. A 93-as páncélgránátos hadtest egyenruháját

viselte. "

Részlet a 2012-es A Föld szívének őrzői című regényemből :

" Ezután a tűz fényénél nekilátott lebontani a fiú lábáról a szoros támaszkötést. Amikor lekerült a gyolcs, láthatóvá vált a vörösen izzó seb. Sutúr tűzbe tartotta a kést, hogy a tűz szellemei elegendő erővel lássák el a pengét. Az előző vágás alatt ujjnyira felfelé szúrt az izzó tőrrel.

Vér nem is jött a sebből, csak sárgás folyadék ömlött ki sugárban. Ekkor a feszülő daganat eltűnt. Sutúr izzó fadarabbal kiégette a sebet, úgy hogy a fiú hasára ült, hogy lefogja. Amikor úgy látta, hogy nincs több vörös terület, leszórta kamilla porral a sebet, majd bő hamuréteggel lezárta. Ezután felhasogatta saját fehérneműjét és azzal kötözte be a sebet. Mivel nem maradt elég szövet, ezért bőr öve szíj részével rögzítette a sínként szolgáló faágakat.. Neki már csak a hosszú daróc inge maradt, ami leért a térdéig és ezt egy indából és hosszú fűből font kötéllel kötötte meg derékban. A sebesült láthatóan megkönnyebbült a kezelés után és mély nyugodt álomba merült. Sutúr ekkor hangokat hallott a barlang bejáratánál. Azt hitte a társai tértek vissza, ezért elindult a barlang bejárata felé. Félúton megállt, mert idegennek érezte a hangokat. Egy férfi és egy nő állt a barlang előtt és egy csecsemőt helyeztek el a kövek között.

- Ó régi és új magyar istenek! – szólt a férfi. – Ó barlang szellemei, kérünk, benneteket vigyétek magatokkal halódó magzatunkat, drága szemünk fényét és segítsétek, hogy könnyű útja legyen! Nem eszik immár két napja és ég a láztól. Kérlek, benneteket segítsétek a gyors halálba! A neve Pántlika.

Ezzel elment a pár és ott hagyta a gyereket. Sutúr sóhajtott, és odament a kis csomaghoz. Visszavitte a gyereket a tűzhöz és kibontotta a pólyából.

Azonnal látta, hogy a tapasztalatlan szülők túl korán lemondtak a gyerekről. Feszes kis hasa dobként gömbölyödött. Most éppen nyugtalanul aludt. Sírástól és erőlködéstől vörös kis arca, most aránylag békés volt, de látszott rajta, hogy nincs minden rendben. Sutúr tudta mi a baj, csak a lázat nem értette."

Részlet a 2013- ban megjelent Csövesrapszódia című önéletrajzi regényből :

" - Na, mit sétálgatunk ezen a szép reggelen errefelé? – kérdezte csak, hogy belénk kössön a rend zord nagypocakú őre. Bogár volt a részegebb, ezért elkövette a hibát és viccesre vette a figurát.

- Azt én nem tudom, mit sétálgat errefelé a rendőr elvtárs! – mondta és kibuggyant belőle a röhögés. Nem nevettem vele, aggódva néztem a rendőr elboruló fejét. Bal keze idegesen megrándult, amikor jobbjával hatalmas pofont adagolt Bogár arcára. A másik várakozóan nézett rám, hátha megmozdulok, kezében tartva a gumibotját. Nem adtam meg neki az esélyt erre az élményre.

- Rendőr elvtárs, mi csak a Vidámparkba indultunk, a Takarékbélyeg Pénzünkből akartunk kicsit szórakozni – mondtam gyorsan, de a rendőr nem figyelt rám. A bogár táskájából kigurult 10-15 túró rudit bámulta, meg azt a 3 dobozos sört, ami az úttestre esett. Gyorsan odaugrott, felrántotta Bogárt és a Volgának kente, arccal a kocsi felé. A társa velem is ezt csinálta, szinte egy időben csattant az arcunk a kasznin. Láttam Bogár szemén, hogy egyből kijózanodott. Én is őrülten gondolkoztam, hogy mit mondjak, ha megtalálják nálam azt a rengeteg pénzt. Közben a másik oldalon, a három újdonsült társunkat elengedték az igazoltatók. Egyelőre nem nyúltak hozzánk rendünk éber őrei, csak magyaráztak, kérdezgettek, miközben kezünk a kocsi tűzforró tetején volt.

- Na, honnan loptátok ezt a rengeteg cuccot, madárkáim? – próbált tréfás lenni a dagadtabb zsaru."

Részlet a Férfibánat című verseskötetből :

"Álompercek

Az utcán állva elsuhant az idő

Vártam, hogy értem jöjjenek

Csikorgó palástjában a tél

Hagyta, hogy elbűvöljelek

De teherként vetül ránk sorsom

Elkövet mindent e zord gép

Lelkemet színes szalaggá tépi

És röhögve, lustán továbblép."

Részlet a 2014 -es Árpád népe avagy requiem egy országért című kötetemből :

" A cár fényes ajándékot küldött a vonuló seregnek. A Dunai Bolgár csapatok egy síkon csatlakoztak a besenyő, magyar hadtesthez. Több ezer marhát hajtottak maguk előtt, aminek az egyesített seregek érthetően nagyon megörültek, hiszen a hús jelen esetben értékesebb volt, mint bármilyen arany vagy szer zsákmány. Mivel baráti területeken haladtak idáig így a fővezér Taksony megtiltotta a zsákmányolást az erőszakot és bármilyen vad dúlást az útba eső törzsek szálláshelyein és a kis városokban. Csak a magukkal hozott, ősi módon a nyereg alatt tárolt vagy az útközben vadászott élelemből ettek csupán. De ezt csak a magyarok és a besenyők tartották be, Szvjatoszláv kijevi harcosai már a magyar szállásokon elkezdték a fosztogatást és az erőszakot, de Gyevü és Kurja besenyő vezér által vezetett kicsiny de annál elszántabb harcosokból álló karikás ostoros század hamar megmutatta a kijevieknek a helyes utat, így ők is lassan de rájöttek, hogy ha nem akarják a darázsként a fülük mellett csattogó csípős karikásokat érezni az arcukon akkor bizony el kell fogadniuk Taksony parancsait és nincs többé rablás, zabrálás és fiatal nők és gyerekek megerőszakolása. Most ez a kijevi hadtest rohant először a az eléjük hajtott, riadt marhákra és változtatta hamar vértengerré a Balkán előtti síkot. Taksony hagyta, sőt a saját embereit is arra biztatta hogy kezdjék el a marhák leölését és a készleteik felfrissítését. Hamarosan az egész síkon tüzek gyúltak és a rémült marhabőgést felváltotta a jókedvű húsfeldolgozás és a tartósítás előkészítésének zaja. Erdőelvi sóval dörzsölték be a fél marhákat és dobták a szekerekre a húst, miközben a jókedvű magyar vitézek egészben is a nyársra húztak néhány száz marhát."